Előszó: Végre elérkezett az idő, amikor veszem a bátorságot és tényleg megosztom az írásom. Nem gondoltam volna, hogy valaha tényleg elérek oda, hogy elkezdek egy történetet és be is szeretném fejezni, de hát, mégis léteznek csodák. Ez persze nem garancia semmire, de mégis kinek mentegetőzöm megint? Szóval gondoltam, ha már rendre pofoztam a blogom és elégedett is vagyok vele, ideje kezdenem valamit a tartalmával is.
Figyelmeztetés
Erőszakos jelenetek grafikus leírását tartalmazza.
Olvasási idő
8 perc
Karakterek száma: 1858
Még csak 8 éves volt, amikor először kellett temetésre mennie. Maya, akkor még csak 4 éves körül lehetett, így nem igazán értette mi folyik körülötte. De ő pontosan tudta, mit jelent a halál és hogy mivel jár. Az apja sok mindenbe beavatta őt, közel álltak egymáshoz, de ezen a napon, az apja távolságtartó volt mindenkivel. Ugyan az anyja a jobbján egyre csak szorongatta a karját és sírt, apám arca meg sem rezzent. Így fia is megpróbál utánozni őt, de a nyitott koporsóra nézve, összeszorult a szíve a halott nagymamája láttán és mégiscsak kicsordult pár kósza könnycsepp a szeméből. Furcsa volt, mégis valamilyen oknál fogva nem tudta levenni a szemét a holttestről. Az élettelen karok a mellkason, az ellazult arc. Kedve támadt volna megérinteni, hogy érezze a hideg és száraz bőr felületét. Persze ekkor még fogalma sem volt arról, milyen érzete van a halott testnek, de később eleget tett a kíváncsiságának, és amikor sorra mindenki odalépett és virágot tett a koporsóra, még mielőtt lecsukták volna ő is odalépett, és végigsimított a nagymamája arcán. Mindenki úgy gondolta, milyen aranyos, az anyja újra sírásban tört ki a jelenet láttán, és amikor a fiú az apjára nézett értetlen tekintettel, az apja csak bólintott, de valamilyen különös, halvány mosoly jelent meg az arcán.
További 2 éven keresztül ennyiben maradt érdeklődése a holtak iránt. Néha megvizsgált egy-egy elgázolt állatot, vagy megmérgezett egeret. De többre nem folyamodott. Ezt az időszakot később úgy könyvelte el magában, hogy a „Szemlélő időszak". Aztán jött a váratlan fordulat az életébe. Az apja és az anyja egyre többet vitatkoztak apja hobbija miatt, amit még mindig mindenki előtt hatalmas titokban tartott. Az anyja minden nap őrjöngött: “A gyerekeknek apára van szükségük! Te pedig azt a kevés szabad időd is magadban töltöd az erdőben!”, vagy ha éppen nem, akkor bortól mámoros álomban feküdt végig a kanapén. Az anyja képtelen volt egymaga megbirkózni a mindennapok stresszével, így a felgyülemlett frusztrációját gyakran a gyerekeken vezette le. Nem lehetett elég jól viselkedni a közelében, és pláne nem lehetett a kedvére tenni. Az egyik ilyen feszültséggel teli napon, a fiú az iskolából hazaérve lerázta kabátjáról az esőcseppeket, ami az anyját az őrületbe kergette. Ekkor kapta meg élete első pofonját, ami hangos csattanással landolt az arcán, vörös, izzó foltot hagyva maga után. Abban a pillanatban kiviharzott a szobából, hatalmas léptekkel betévedt a közeli erdőbe, ahol elszórtan anyja hőn szeretett csirkéi csipegettek. Gondolkodás nélkül cselekedett, annyira elvakította a düh, hogy csak a bosszú járt a fejében. Végül felkapta az egyik csirkét, és egyetlen gyors mozdulattal kitekerte a nyakát. Ezerszer látta már az apját, ahogyan csinálta, tehát nem jelentett számára különösebb nehézséget. Ezt követően addig rugdosta az állatot, amíg annak fehér tollait teljesen át nem színezte a vér. Nem csak a tollak, de az arcát is vér mocskolta be és hatalmas izzadságcseppek csorogtak végig a homlokán. Kimerülten, szuszogva megindult a ház felé, kezében a döglött csirke nyakát markolva.
A konyhában talált rá az anyja legközelebb, ahogy az asztalnál ülve nézi munkája gyümölcsét és sír.
- William! – kiabált édesanyja kétségbeesetten az apjának, aki pár másodpercen belül már az ajtóban állt. Nem tűnt rémültnek, még csak egy kis meglepetés sem volt jelen az arcán. Csak bámult a fiúra élesen, majd miután megnyugtatta a feleségét és segített a fiának feltakarítania maga után, a vállára tette a kezét. Amíg a fiú lemosta arcáról és kezéről a piszkot, bő szappanos vízzel, még mindig patakzottak a könnyei. Megrémült saját magától és a tettektől, amikre a haragja sarkallta.
- Most már végre megmutathatom neked, min ügyködöm egy ideje. – mosolygott rá édesapja a tükörből.
Ám erre sajnos nem került sor az elkövetkező pár hétben. Williamnek extra órákat kellett heteken keresztül a munkahelyén töltenie, s mire hazaért hullafáradtan a több órás műtétek után, már csak egy kiadós vacsorához és egy forró fürdőhöz volt energiája. Így nem volt más választása, minthogy türelmesen vár arra, hogy az apja egyszer végre beavassa szabadidős tevékenységeibe. Bár egy tíz éves fiútól nehéz lett volna elvárni, hogy türelmesen várakozzon. Tehát folyamatosan az apja nyakán csüngött a különböző, kíváncsiskodó kérdésével nehezítve meg apja fáradt estéit.
Egy nap aztán végre elérkezett az idő. Nem akadt sok tennivaló a kórházban ahol akkor William dolgozott, így már ebédre otthon tudott lenni. A délutánt tehát együtt töltötte apa és fia, ráadásul az utóbbi már alig bírt a kíváncsiságával és izgatottságával. Uzsonnát csomagoltak maguknak, és William csókot nyomott felesége arcára, aki ezt egy halvány mosollyal nyugtázta. Akkor az anyja már elég ritkán nevetett, így meglepődve látta ezt a reakciót. A fekete karikák egyre csak mélyültek a szeme alatt, és egyszer még ezt is hallotta, hogy az anyja és az apja arról vitatkoznak, hogy William már nem tud több nyugtatót kiírni a felesége számára, mert a nyakára szállnak majd. Ekkor még ugyan hidegen hagyták ezek az információk. Később persze teljesen világossá vált számára is, hogy mi a helyzet. Az anyja gyógyszerfüggősége egyre csak rosszabbodott és az sem segített a helyzeten, hogy a nő minden pirulát alkohollal öblített le. Ezért aztán gyakran kopogtatott a rendőrség az ajtajukon. Az apját az egész város ismerte és szerette. Remek ember volt, aki több életet mentett meg már, mint a többi korabeli orvos. A rendőröket a konyhába kísérte, hogy aztán egy tea mellett elmesélje nekik a sajnálatos történetet a feleségéről, aki annyira labilis idegzetű a szülei elvesztése óta, hogy már a saját gyerekeikre is veszélyt szokott jelenteni, és ezért ír ki a kelletténél több és erősebb gyógyszert, hogy kicsit a régi önmaga lehessen, amíg ő a munkahelyén tevékenykedik, hogy a gyerekek ne féljenek a saját anyjuktól. Elvégre a gyerekeknek szükségük van az anyjukra, és amíg a gyógyszerek hatnak, addig semmiképpen nem akarja bevonni a pszichiátereket vagy, neadjisten, a gyámügyeseket. Ezzel a storyval el is érte a célját, egy jó ideig megint nem zaklatták a család életét, megsajnálták és jobban tisztelték azért, hogy ilyen erős és bizakodó tud maradni egy ilyen nehéz helyzetben is.
Elautókáztak tehát a közeli erdőig. Még soha nem járt az erdőnek azon a részén, ahova most az apja vezette. Bokrok és derékig érő fű övezte a láthatatlan ösvényt, amin haladtak, és olyan sűrűn voltak már a fák, hogy egy darabig cikk-cakkban kellett haladniuk közöttük. Aztán egyszer csak egy apró ösvényre értek. Annyira kicsi volt a sík, fűvel borított terület, hogy a kis faviskó az egyik szélén, szinte a felét elfoglalta. Csillogó tekintettel várta, hogy az apja elfordítsa a kulcsot a zárban. De amikor az ajtó kitárult előtte, csak egy nagyon szerényen berendezett kis kuckó tárult a szeme elé. Csalódottan ugyan, de felsandított az apjára, akinek elégedett mosoly terült szét az arcán, ahogy végignézett a kis helyen és mélyen beszívta a dohos levegőt.
- Hát nem ez a legmegfelelőbb hely arra, hogy az ember kicsit elmeneküljön a mindennapok elől? – paskolta meg fia vállát, majd két lépést tett előre. Ekkor látta meg fia zavarodott tekintetét. – Ugyan, hát te miért vágsz ilyen fancsali képet fiam? Hiszen még nem láttál semmit.
Leguggolt a kis viskó egyik sarkánál, és egy gyors mozdulattal felnyitott egy pincelejárót. Amikor beléptek a helyre, a fiú nem gondolta volna, hogy olyan vastag fémlap fedi alulról az egész kis viskót, hiszen olyan könnyen meggörbültek a lába alatt a falécek. De ahogy az apja felnyitotta a kis ajtót és meglátta a fémesen csillogó lapot, ismét izgatott borzongás futott végig rajta. Az apja után iramodott, aki már odalent is volt, de fogalma sem volt, hogy reagáljon a lent látottakra. A pince berendezése elment volna egy speciális műtőnek is. Tele drága felszerelésekkel, gyógyszeres szekrényekkel és a közepén az elmaradhatatlan fémasztal, zöld lepellel leterítve. Egy pillanatra elámult a látványon és a terem fagyos atmoszféráján, de még mindig nem tudta elképzelni, mihez szükséges ez az egész. Az apja a terem másik végébe cammogott, ahol egy hatalmas ajtó állt. Hármat kopogott rajta, majd a fiára mosolygott.
- És ez itt, a napunk fénypontja lesz. Készülj fel, mert ez nem kislányoknak való meló. - kacsintott egyet, majd kitárta az ajtót, miután minden zárat kinyitotta rajta.
A fiú oldalra billentett fejjel tanulmányozta a sarokban kuporgó lányt, akinek azonnal rettegés futotta el az arcát, amint megpillantotta ki áll az ajtó másik oldalán.
- Layla drágám, már említettem, hogy majd bemutatom a fiam, és végre lám eljutottunk idáig. – lépdelt oda a lányhoz, aki ha lehetett még jobban összehúzta magát, s a mozdulattal megcsörrent a lábához rögzített vastag vaslánc. A lány nem volt túl szép látvány. Végül is ő nem értette, hogy az apja miért néz ilyen csodálattal a lányra. Hatalmas anyajegy éktelenkedett az arcán, és egy régi sérülés hege is végighúzódott a szemöldökétől a haja vonaláig. Csontos arca volt, az arccsontja szint átszúrta a bőrét, és kísértetiesen hosszú végtagjai voltak. Kócos hullámos haja az arcába hullott, és alig lehetett ettől észrevenni, hogy felemás színű a szeme. Ez mondjuk neki is tetszett, hiszen egzotikus zöld és kék szeme volt. Ritka párosítás.
- Még ugyan fel kellett volna készülnöd pár napig a műtétre, de egyszerűen már nem tudom tovább várakoztatni a fiamat, na meg persze magamat sem. – a lány hatalmas krokodilkönnyekkel kezdett el zokogni, és vergődve próbálta letépni a láncot a bokájáról, persze teljesen sikertelenül. – Ugyan már, ne makacskodj, nem fogsz érezni az egészből semmit.
Az apja egy tűt hozott a másik teremből, s a lányhoz lépett vele. Visszanézett rá, majd biccentett egyet a lány felé.
- Akarod te csinálni? – a fiú megrázta a fejét, mire az apja vállat vont. – Na sebaj majd belejössz.
Miután a lány elaludt, az apja a fém asztalra fektette és levetkőztette. Válltól lefelé eltakarta a testét, majd a lány feje fölé hajolt és mustrálni kezdte azt. Mindez nem volt furcsa még a fiú számára, elvégre az apja elismert sebész, gondolta lehet fű alatt elvállal pár műtétet ezen a helyen, igy nem lepődött meg különösebben a helyzeten. Bár a lány lábán lévő lánc és a félelem, ami szinte sugárzott belőle, mégis érthetetlenné tették számára a helyzetet.
- Szerinted is gyönyörűek a szemei? Csak azokat kéne megtartani, talán valaki más arcán jobban néznének ki később, de ezt az anyajegyet sem lehet csak úgy kidobni. Nem szabad pocsékolni a jó anyagokat. Az a tervem, hogy összerakom a tökéletes nőt. Később persze a férfiak is sorra kerülnek, de hát velük azért nehezebb dolga van az embernek. Már van egy tökéletes orrom, és két tökéletes karom. Nehéz volt becserkésznem őket, de rengeteg időt töltöttem a tervezéssel. Ezt jobb, ha megjegyzed, nem szabad csak úgy belevágni a dolgok közepébe. – olyan lelkesedéssel kezdett bele a magyarázásba, miközben felhúzta a műtétekhez szükséges gumikesztyűt és beöltözött. A fiú élvezte, hogy az apja ezzel ilyen közel kerül hozzá.
Miután felsegítette fiára is a szükséges öltözéket, végre nekiláthattak a munkálatoknak.
Egy ideig, mivel nem tudta mégis mihez kezdjen, csak állt és nézte, ahogy apja az éles szikével felhasítja a lány arcán a bőrt. De ekkor valami nagyon furcsa érzés lett úrrá rajta. Izgatottá vált, ahogy végignézte a vörös vércsepp útját a sápadt bőrön. Az apjára sandított és megköszörülte a torkát. Nem tudta hogyan kéne elmondania az apjának, hogy ő is szeretné minél mélyebbre vájni a szikét a lány húsába. Érezni akarta, ahogy a penge áthasítja a szöveteket. Viszont az apjának épp elég volt ez az apró köhintés is ahhoz, hogy megértse, a fia pont ugyan olyan lett, mint amilyen ő maga is volt. Különleges.
- Tessék csak tessék. –átnyújtotta fiának a szikét és kijelölte neki egy fekete filctollal, hogy melyik vonalak mentén vágjon vele. – Üdv a családban, Aiden William Coleman.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése