Majdnem tökéletes - Prológus

 Előszó: Ezt a történetet a régi, ezer éves Wattpad fiókomon találtam, és annyira elkapott a lendület, hogy újból fogjak neki az írásának, hogy egy percig sem hezitáltam. Tudom, annó nekifogtam itt az Elég! történetemnek is, de annak az inspirációja még várat magára. Ezért most inkább ebbe a történetbe szeretnék több energiát belefektetni, aztán meglátjuk, hogyan haladunk vele. 

 Egy újabb nap, egy újabb lehetőség. Ezekkel a gondolatokkal ébredt fel már sokadjára, és ismét csak mosolyra húzódott a szája. Mindig a papa emléke tört elő ilyenkor belőle, és persze ha a falon lógó tükörbe nézett, mintha ő nézett volna vissza rá. Kiköpött apja lett belőle. Ő ennek csak örülni tudott, legalább soha nem felejti el majd apja arcvonásait, de a húga mintha kicsit tartana tőle, mióta ennyire megemberesedett. Bár imádta a testvérét, néha muszáj volt móresre tanítania, ha nem volt hajlandó engedelmeskedni, vagy elszúrt valamit. Soha nem gondolt az anyjára, gyűlölte azt a nőt, aki a világra hozta, most mégis egy halvány emlék hasított végig a tudatában. Az anyja világoskék ruhában ül a rövidre nyírt fűben az udvarukon, és éppen a húga haját fonta. Vidáman kacarásztak és élvezték a napsütés melegét. Az anyja hátranéz a válla fölött és a kis 5 éves énjére vigyorog és vidáman csilingelő hangon odahívja magához. Ő nem hezitál egy pillanatig sem, s amint odaér, az anyja elkapja, és jól megölelgeti rengeteg puszit nyomva a hajába. Szép nap volt... Az anyja gyönyörű nő volt, bársonyos bőrrel, világoskék szemmel és ébenfekete hajjal. Bár korábban kezdett el ráncosodni, mint kellett volna, de még a ráncain is látszott, mennyit nevetett. Egészen addig, amíg ő el nem érte a 10 éves kort. Elhessegette az emléket, amely a semmiből tört elő, s talán egy pillanatra le is lombozta, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan a feledés mocsarába süllyedt.
 A házban csend honolt. Furcsa volt ez a csend, de néha előfordult, amikor a húga épp a pincében vagy a padláson foglalatoskodott. Reménykedett benne, hogy meleg reggeli várja az étkezőasztalon a konyhába menet, de nem voltak túl nagy elvárásai, elvégre a húgának is rengeteg dolga akadt, nemcsak a ház körül. A lépcsőfokok mindegyike nyikorgott a lába alatt, majd amikor befordult a konyhába meglepetésére a húga ült az asztalnál, egy csésze forró teát szorongatva. Irtózatosan sovány volt, pedig rendesen étkezett, amit ő maga tartott szemmel, és most valahogy sokkal sápadtabb is volt. Kissé ijesztő látványt nyújtott. Az asztalon gőzölgő tükörtojás és szalonna várta, friss zöldségekkel és pirítóssal. Vidáman helyet foglalt az asztalnál és játékosan megbökte a könyökével húga vállát.
 - Mi újság hugi? Furán festesz. – méregeti tovább, mire húga komoly ábrázattal felé fordul. Szinte hitetlenkedő kifejezés terül szét az arcán.
 - Te még mindig nem érted. Még mindig nem értesz semmit... - könnyek gyűlnek a szemébe és remegni kezd az alsó ajka. *Különös...*gondolta magában. Már több százszor látta dühöngve a lányt, aki arról magyarázott neki milyen rossz dolog ez. Hányszor próbálta lebeszélni és hányszor könyörgött neki. Furcsa volt ezt látni tőle. Ennyire elgyengültnek és kimerültnek soha nem látta azelőtt. Így sokkal nehezebb lesz őt ismét bezárnia, hogy lehiggadjon. Az apja mindig emlékeztette rá, hogy egy pillanatra sem engedheti el magát, mert a húgának valami komoly elmebaja van, és mindig akkor történnek rossz dolgok, amikor az ember egy pillanatra elhiszi, hogy minden rendben. Ezt a szokást is az apja hagyta rá, így most sem hezitált egy pillanatig sem. Felállt az asztaltól, szikrázó tekintettel a húga mellé lépett.
 - Ideje menni, Maya. - engedelmesen feláll, és bátyja előtt megindul a jól megszokott szoba irányába, ahol már nem okozhatott sem magában, sem pedig másban kárt.